Játékokról, gyermeki lélekről és a kettő közötti konfliktusokról.

Hiszti zóna

Hiszti zóna

Milyen lehet egy strand, ami a vendégeknek készült?

2021. július 13. - anyueztveddmeg.hu

strand_a4.jpg

Sokáig éltem abban a bódultsággal is részben azonosnak gondolható téveszmés tudatállapotban, hogy a vírus általi kényszerű pihenőt a legtöbb vállalkozás fejlesztésre fogja fordítani. Meggyőződésem, hogy az intézkedések átgondolatlansága, legtöbbször már-már nevetséges kivitelezése, egyértelműen súgta mindenki fülébe, hogy itt nem egy örök érvényű dologról van szó, hanem ez most valami nagy biznisz, ami természetesen takargat valós veszélyeket is, de amíg nagyjaink ezt pont annyira veszik komolyan, mint egy csillagász a plafonra ragasztott floureszkáló csillagokat, addig különösebben nem kell betojni.

Egy darabig persze gondolhatta azt az ember, hogy itt a világvége, de pár hónap elteltével a többség számára nyilvánvalóvá kellett váljon, hogy a valós veszély nagy mértékben eltér a médiában sulykolt világvégét vízionáló szörnyűségektől, a normális kerékvágásba való visszatérés logikus és törvényszerű lehetőség volt, lesz. Minden évben...

Lesznek még hullámok, a stressz fenntartása a tömegben szükségszerű lesz még évekig, amiért szakemberek százai fognak vért, verítéket izzadni, de ahogy minden valós vagy vélt trauma után, az élet mindig visszatér egy picit talán más, de elfogadhatóan mély keréknyomba.

Inkább az a fura, hogy tapasztalt üzletemberek, vállalkozók, de még állami fenntartású intézmények sem képesek kihasználni egy ilyen kényszerű szünetben rejlő lehetőséget. (Legalábbis látható módon nem.) Rengetegen zárták be úgy a kapukat, hogy még sírás-rívás sem hallatszott. Egyszerűen egyik nap bezártak, bent azért feltételezhetően takarítottak, csináltak ezt-azt, de mintha kényelmesen hátradőlt volna mindenki. Szubjektív véleményem szerint tudták az érintett, nem különösebben izgulós érintettek, hogy úgyis meg lesznek támogatva, de ez kizárólag az én meglátásom.

Ami a lényeg, hogy fűszál nem lett keresztbe téve. Pedig itt lett volna az alkalom, hogy a hanyatló nyugat visszhangzó „imperialista, lista, lusta...” - by Hofi – ármányait elkezdjük überelni vagy minimum kiegyenlíteni a lemaradást.

Előző írásaink egyikében az állatkertet elemezgettük, ami az első nyitás alkalmával úgy nézett ki, mint ahogy Csipkerózsika nézhetett ki a valóságban, a kényszerű hosszú álom után; haja lenőve, borzasan, végtagjai elgémberedve, körmei benőve, szájszaga miatt megszólalni sem mer. Olyan érzésünk volt, hogy a bezáráskor bedobták a kulcsot a lábtörlő alá, most meg úgy nyitottak ki, mintha kómából tértek volna vissza.

Hazai strandjainknál, vízi parkjainknál is itt volt az óriási lehetőség némi fejlődésre, ráadásul bizonyára jóval olcsóbban, hiszen a nagy bevételkiesés miatt biztos vagyok benne, hogy minden beszállító, vállalkozó engedett volna az áraiból.

Kinyitott példának okáért a Palatinus strand, mi pedig szorgalmas, jó polgárokként, akik szeretik támogatni a korlátozások áldozatait, szaladtunk is, hogy költsünk egy kis pénzt. Egy szép esős napot néztünk ki, hogy ne legyen tömeg, ami megfelelő elképzelésnek is bizonyult, mert a nagyjából 25 fő, akivel együtt fürdőztünk, igen családiasnak volt mondható.

palatinus.JPG

Persze a bejárat előtt strázsáló biztonsági elmormogta a maszk mögül, hogy bent majd hordanunk kell a szájkosarat, mi meg szóltunk neki, hogy külterületen meg nem kell – ő meg kint állt a strand előtt a szabadban -, de szomorúan mondta, hogy a járdáig a strand területe.

Bent kerestük a maszk tartó akasztókat, amire úszás közben, egymástól tisztes távra fellógathatjuk koszlott, 4 óránál jóval többet használt arcrongyainkat, de nem találtunk. Így aztán, hogy ne kelljen a földre tenni, begyömöszköltem az úszónadrág zsebébe. Hamarosan felháborodva tapasztaltam meg, hogy valami paraszt a vízbe dobta a maszkját, de rá kellett jönnöm, hogy az az enyém, csak kimosták az áramlatok. Kicsavartam és a fejem tetejére tettem sapkának, félvén, hogy ha az arcomra rakom, valaki megfullad a röhögéstől, esetleg a vizes maszk rátapad az orromra, meg a számra és én leszek a járvány következő áldozata.

Idővel, eléggé el nem ítélhető módon, megéheztünk...

Mivel kis hazánkban – később még fontos lesz ez az infó – ugyan vihetsz be ételt a strandra (már ahová!), de ha azt ott meg is akarod enni, akkor maradj a plédeden vagy zabálj akár a vízben, de ehhez külön infrastruktúrát nem biztosítanak, hiszen azzal, hogy ott zabálsz, az ő szájuk elől vonod meg a falatot. Nos, mi nem szerettük volna, hogy az üzemeltető pórul járjon, csak a gyereknek vittünk a kedvencéből, mi pedig meleg ételt szerettünk volna.

Az első buktató akkor került elénk, amikor meg szerettük volna tudni, hogy merre van valami büfé vagy étterem. Mintha a vírus előtt kirúgtak volna mindenkit és a visszatéréskor a fekete ruhások vagy levakuzták őket vagy egyszerűen minden posztra új embert vettek volna fel. Senki nem tudta merre induljunk. Na jó, ez így féligazság, mert volt aki mondott tippet, de ott nem volt semmi ehető, maximum, ha szú vagy kecske lettünk volna.

Mivel mi a benti részen voltunk, logikusnak tűnt az ötletünk, hogy az esőre, esetleges rossz időre való tekintettel, oda is terveznek valami etetőt, de logikánk túl földhöz ragadtnak számított ebben a körben. Közel negyed órás kérdezősködés és céltalan mászkálás után kiderítettük, hogy a zuhogó esőben, mint valami Shirilla család, keresztül kell vágnunk az egész strandon és a kerítés tövében végre találtunk egy vendéglátó egységet.

Valahol örültünk is a dolognak, mert most gondoltuk, hogy le is vizsgáztatjuk frissen préselt, szinte még meleg védettségi kártyánkat, hiszen annak birtokában 98%, hogy nem fogunk megfázni, lebetegedni. (Irónia!)

Odaérve a pultos nagyon örült nekünk, mert láthatóan a magánnyal próbált megküzdeni, mindenféle orvosi segítség nélkül. Megtudtuk tőle, hogy egész nap nincs vendége, pedig bent ki van írva, meg mindenki tudja, hogy hol a büfé. Halkan beköptük a főbérlőjét, hogy sehol egy árva felirat, tábla vagy bármi és kérdésre mindenki úgy csinál, mintha a vendég végső kiéheztetése lenne a burkolt cél.

De ez csak egy apróság, a sok kellemetlenség köré, amelyeket naponta lehet megtapasztalni fura felépítésű kis hazánkban, ahol a vendég egy megtűrt betolakódó sokszor, akitől ha nem veszik el a pénzét, akkor kutya kötelessége magától felajánlania. És nem azért, mert mondjuk kap érte legalább valami extrát, hanem pusztán azért, hogy kitehette a lábát az ótvaros lakásából.

A legszörnyűbb, hogy ezek a dolgok már lassan fel sem tűnnek, de mi elvetemültek, újabb lehetőségét szerettük volna élvezni a halhatatlansági kártyáinknak, így eléggé el nem ítélhető módon, elindultunk, hogy hosszú idő után újból átlépjük a határt. Nem mentünk messze, csak a kiskorút elvittük egy strandra, ahol ugyan nem fogadnak el Szép-kártyát és elég drága a belépő is, de hátha nem folyik ki a szemünk az itthon divatos tömény klórmészben fürdéshez hasonlítható fertőtlenítéstől (Az egyik itthoni víziparkból jövünk haza úgy rendszeresen, hogy utána napokig vörös mindenkinek a szeme, még akkor is, ha bele sem teszi senki a fejét a vízbe.)

Na tehát beálltunk a nem rövid sorba és vártam, hogy megfakult német tudásomat próbára tegyem. Erre sajnos aztán nem kerülhetett sor, mert mindenki beszélt magyarul. A kis plasztik kártyáinkat szó nélkül elfogadták és elindulhattunk befelé. A design vidám volt és alapvetően a gyerekek igényeit elsődlegesen szem előtt tartva. Valahogy, valaki, ott kitalálta, hogy strandra az ember elsősorban a gyerekei miatt megy! Nekem speciel, mint középkorú, konszolidált, átlagbérből gyűjtögető polgárnak, aki nem akar már tripla szaltóval érkezni a 4 méteres medencébe, bőven megfelel egy csendes medence, amiben még leér a lábam, meg van 2 négyzetméter, ahová ki tudok feküdni napozni vagy kipihenni a hét fáradalmait, esetleg van egy akármilyen szauna, ahol büszkén figyelhetem a homokórát, hogy akár a felét is hagyom leperegni, mire szédelegve kimegyek a hideg vízbe.

Na de a piszok kiskorúaknak ennyi smafu. A tévéből tíz perc alatt több inger éri őket, mint az apáca nagynénémet egy egész élet alatt, így nekik azért valami produkciót illik odatenni, ha azt szeretné a VENDÉGLÁTÓ, hogy a nyűves vendég máskor is visszamenjen. (Persze ha nem tud máshová, akkor ez csak amolyan udvariassági erőlködés, és ez meg már mondjuk a neveltetés kérdése.)

Már az öltöző felé menet annyi apróság volt, hogy a gyerek fejére kellett dobni egy törölközőt, ha el akartunk jutni a szekrényekig. Ott meg olyan dolgok voltak, amihez biztos valamilyen méregdrága OKJ-s végezettség kell itthon, csak pont az a képzés valószínűleg régóta nem aktív. Járóka volt az öltözőben! „Járóka b...dmeg!” mondaná Jászapáti külterületén szocializálódott barátom, amibe bele lehet tenni a porontyot, amíg apa vagy anya átöltözik. És még játékok is voltak hozzá! Skandallum! Válásoktól vészterhes időkben azért az nem egy utolsó szempont, hogy nem a hónunk alatt a másfél évessel kell átöltözni vagy félig felhúzott fürdőruhában, a lábánál fogva visszahúzni az öltöző fülke ajtaja alatti résen keresztül a kis szökevényt.

Beérve a medence térbe, elsőként megijedtünk kicsit, mert annyi inger, élmény-elem tárult elénk, hogy attól féltünk, hazaérve hiperaktivitással kell majd kezeltetni a gyereket.

Két méterenként valami kis interaktív bigyó, amit ha meghúz, jön belőle a víz vagy ráülhet és mozog, kis sergő a medencében, bekapcsolható vízfüggyöny és nem utolsó sorban temérdek medence, szinte mindegyik valamilyen szinten a gyerekekre érzékenyítve. Ti. Nagyon fontos a különbséget megemlíteni, itt bemehet a szülő a gyerekével a gyerekmedencébe és nem a partról várják el tőle végig nézni, ahogy a csemetéje elesik, fuldoklik, összetűzésbe kerül egy másik gyerekkel. Pedig ugye milyen logikus lenne? Hiszen mi a fittyfenét tudna csinálni a felnőtt a gyerekek vizével, amit e saját tulajdonú, azonos háztartásban nevelt gyermeke nem tudna? A magyar anyák vagy apák esetleg kimutathatóan belehugyoznak a fürdővízbe? Esetleg olyan gombájuk van, ami otthon a közös kádhasználattal vagy a hetek óta felmosatlan padlólapon csakis és kizárólag 18 éven felülieket támad meg?

Vagy más, általam nem ismert oka van, hogy a magyar gyerekmedencébe miért nem mehet csak mondjuk térdig a szülő vagy pl. miért nem ülhet bele? Esetleg nemi beteg és a saját gyereke arra már immunis vagy ne adja Isten nem fertőtlenítik rendesen a vizet és akkor így van kire fogni, ha a gyerkőc összeszed valamit?

Felvértezve azzal a mérhetetlen önbizalommal, hogy bárhová bemehetek a gyerkőccel, órákig csak váltogattuk a sok-sok medencét, megmásztuk a játékokat, vizipuskáztunk, meg mentünk körbe az ingyenes mesevonattal, amibe felnőttként majdnem beleszorultam, de utódomat még mindenhová követni kell, mert magától, hirtelen ötleteitől vezéreltetve, elég életveszélyes produkciókat tud kivitelezni.

Aztán volt még egy nagyon „bonyolult” játék: Aszfaltozott mini autópálya, amelyen lábbal hajtós kis négykerekűekkel száguldozhattak a lurkók. Semmi különös, csak néhány műanyag autó, meg a sima út.

És nem szedett belépőt egy 120 kilós, zöldhályogtól komor tekintetű, napbarnított úr semmiért.

A nem túl visszafogott árú belépőben benne volt minden, amivel 5-7 órán keresztül intenzíven le lehet foglalni egy pár évest vagy nagyobbat is és úgy mentünk ki a parkolóba, hogy még maradt bennünk némi hiányérzet. A belépő nincs ingyen ezért a kicsiknek sem, de ezzel úgy vagyunk, hogy ha kapunk valami ellenértéket a pénzünkért, akkor az úgy nagyjából rendben is van.

És hogy visszatérjek a bevitt étkek témájához, szomszédainknál külön bemondja egy kedves női hang - egyéb fontos információkkal együtt -, hogy a magunkkal hozott élelmiszereket az erre alkalmas helyeken mindenki elfogyaszthatja. Igen, apróság, de sok ilyen kis apróság teszi az embert elégedetté önmagával és a világgal.

strand_a.jpg

strand_a2.jpg

 

Állatkert örök-élet kártyával

dsc_3900_2.jpg

 Hosszú, de azért nem álmatlanul töltött szünet után végre megint bejutottunk a kertbe, ahol állatok élnek. Persze most már kiváltságosként mehettünk, előnyösen megkülönböztetve azoktól a polgároktól, akik ilyen-olyan félelmük vagy a bürökrácia (az "ö" véletlen elírás, de a bürök jelentése okán inkább benne hagytam...) megszokott működése miatt plasztik kártya nélkül maradtak. De hogy miért is hívom örök-élet kártyának vagy amolyan God mód kiegészítőnek, mintha bepötyögtük volna mindennapjaink DOOM játékába az iddqd parancsot...? 

 Nos, az úgy történt, hogy ismerősömet jól beoltották a német gépjármű gyártóról elnevezett, állítólag majom DNS-sel összekutyult vakcinával, amitől az illető feje látványosan bedagadt, illetve, hogy messziről is jól látszódjon, be is vörösödött. Ez az állapot úgy 3 napig tartott nála, végig úgy nézett ki, mint aki jól felhúzta magát azon, hogy a fizetését mondjuk véletlenül valamelyik államtitkárnak utalta volna el a munkáltatója. Emellett a vérnyomása is hol olyan alacsony volt, mint egy lajhárnak, amelyik elszopogatott egy levél Xanax-ot vagy felszaladt az egekbe. Győzködtük, hogy hívja fel a háziorvosát, de mint jó szavazó és önfeláldozó polgár, kifejtette, hogy a háziorvosa éppen nem rendel, ezért majd jövő héten érdeklődik. Aztán csak sikerült ráébresztenünk arra a nyilvánvaló körülményre, hogy holtan, esetleg kómában nagyon nehéz tárcsázni, nem még hogy panaszkodni, így felkeresett telefonon egy oltópontot és ecsetelte a problémát. A vonal túlsó végén lévő szakember, amikor meghallotta, hogy közel két napja szenved a leírt tünetekkel, azt a kijelentést tette: HA EDDIG NEM HALT MEG, MÁR NEM IS FOG! 

És bontotta a vonalat. Oltottunk először kicsit ideges lett, de hamar megnyugtattuk, hogy semmi más nem történt, mint, hogy ígéretet kapott egy örök életre. Lehet piszok unalmas lesz, de hát most már nem kell sietnie sehová.

 Na tehát, ezen kis történettel bevezetőként szeretnék mindenkit megnyugtatni, hogy az oltás bármilyen mellékhatásokkal is jár, legalább egy nézőpont okán, az örök élettel is kecsegtethet. Mert minden csak hit és hozzáállás kérdése... 

 De visszatérve az állatkerthez. Egy portálon azt olvastuk, hogy a várt roham elmaradt, így aztán abban hitben mentünk oda, hogy egyedül fogunk bolyongani a poros ösvényeken és gazdátlan muflonokat kell kerülgetnünk. De hamar tudatosult bennünk, hogy ez nem így lesz. Már parkolót találni sem volt egyszerű, kb. negyedórát poroszkáltunk ide-oda, mire valaki végre hajlandó volt elhagyni a környéket. (Itt jegyezném meg azt is, hogy lassan ideje lenne büntetni mindazon autósokat, akik nem tudnak úgy beállni három autó helyére úgy, hogy rajtuk kívül lényegében még kerékpárral is nehézkes lenne parkolni.)

 Tehát miután lett helyünk, jött a következő meglepetés. Minden pénztárnál hosszú sorok álltak. Az előttünk álldogáló apuka és fia rövid történetében pedig meg is ismerhettük sok család pillanatnyi tragédiáját, mert esetükben anya még nem kapta meg az örök-élet kártyát, így ő kiszorult a ligetbe és amíg apa és a csemete meglátogathatták a rég nem látott állatokat, anyának csak a végtelen belű kacsák maradtak, akik tökéletesen akklimatizálódtak az arany árában mért sós perechez (vagy hetente cserélik őket a vízben...).

 A kasszában ülő kedves hölgy már kettővel mindenki előtt kirikkant a népnek, hogy védettségi és személyi igazolványt is kér, így viszonylag gyorsan haladt a sor, mert mindenki a kezében tartott okmányokkal járult az üveglap elé, amely mögött szemkontúrig maszkban ült a pénztáros és sorba fogdosta össze mindenkinek a plasztik kártyáit. Reméljük nem piszkál bele a szemébe vagy nyúl a szájába. 

 Miután a vizuális, összehasonlító ellenőrzés után kiadta a jegyeinket, kiderült, hogy alapvetően nem bíznak meg bennünk, ti. a bejáratnál újabb ellenőrzés fogadott minket és újból lecsekkolták a kártyáinkat, nehogy renitens oltatlanok kezébe adjuk a jegyünket, akik így bejutván az intézmény területére, Isten tudja hogyan járhatnak. Szerencsére mindezen tortúrát követően megtudtuk, hogy legalább odabent nem kell hordani a szájkosarunkat, mármint a szabad ég alatt lévő területeken.

 Az állatkert-tesztet végző csemeténk teljes energiával indult neki a kertnek és úgy gondoltuk, hogy a közel egy éve tartó emlős/rágcsáló/madár/hüllő hiány most ki fog törni rajta, de nem egészen úgy lett. Az első, ami a legjobban megfogta a figyelmét és hosszú percekig elbűvölte, az az elefánt ketrecében elhelyezett, felakasztott autógumi volt, majd ezt a bedobált répa követte. A mindenki által áhitattal figyelt bébi elefántot akkor sem vette volna észre, ha a hátára ültetjük. Mármint a gyereket az elefántéra...

 A másik helyszín a kiöregedett Dzsip volt, ami mögött megtekinthettük Sir Kán üknagypapáját egy súlyos baleset után éppen leépülőben. Szegény állat olyan ramatyul nézett ki, hogy első gondolatom az volt, szólni kellene valamelyik gondozónak, hogy félig el van pusztulva az egyik ragadozó. De ezeket a mai modern gyerekeket valahogy egyáltalán nem izgatta, hogy a vízhez inni sántikáló fenevad mindjárt eszméletlenül szédül bele az itatóba, hanem teljesen lefoglalta őket a kimaxolva szétberhelt öreg katonai jármű. Ebből kettő is van, de sajnos a másikat már úgy benőtte a gyom, hogy nem találtak rá embert, aki onnan kidudvázta volna.

 Aztán konstatáltuk, hogy az állatkert nem különösebben használta ki a kényszerű bezárást. Igaz, hogy készülőben van az új részleg, ami biztosan nagyon szép és jó lesz, de az biztos, hogy ami már adva van, ott nem reparáltak sok mindent, ami anno korhadt volt, az most is az, ami anno rozsdás volt, az most valamivel rozsdásabb, illetve egy helyen a kezünkben is maradt egy darab korlát, de tetanusz oltópontot pl. sehol nem láttunk. Jelenleg az még elkelne. Az állagmegóvás, legalábbis a látogatók felé látható területeken teljesen mellékes szükségletnek tűnik, ahogy a gyerekekre mért fellépők (hiánya), hogy ne a gerincsérvvel műtött nagyinak kelljen az élete árán is megmutatni a 35 kilós Dezsőkének, hogy mi van a korhadozó gerendák mögött. Gondolom attól félhetett a tervező, hogy ezek a leleményes magyar kölkök pik-pakk bemásznak és hazahúzzák megsütni a zebrát, de külföldön azért ez a dolog elég szépen működik, nagyon ritkán szöknek be kiskorúak az állatokhoz, mert a szüleik többnyire ragaszkodnak a gyermekeikhez.

 A beton csövek mögött, ahová a kisebbek, meg az izületi problémákkal kevésbé küzdő felnőttek be tudnak bújni, kiszedték a rozsdás, elnyűtt mászókát, de kifesteni, takarítani már nem sikerült. Feltehetőleg az lehet a gond, hogy a nyugdíj kiegészítésért dolgozó öreg takarítók már nem férnek be bizonyos helyekre, azért az egyik nagyobb játszótér hasonlóan bebújós belső terében, ezért halmozódhatott fel 3-4 köbméter nyárfaszösz.

 Alapvetően amúgy jól szórakoztunk, attól eltekintve, hogy a külön belépővel látogatható mutatványok elvitték még egy belépő árát, viszont következetesen hozták a 70-80-as években, a vidéki búcsúkban megszokott technikai színvonalat és dizájnt (törpe kerék, kis vonat), Előbbinél még az üzemeltető úr is meglepően autentikusra sikerült, szinte időutazásban vehettünk részt a 3 perces menet alatt, amelyet csak gyermekünk pontosan 3 percig tartó üvöltése tört meg, hogy szálljunk ki azonnal.

 De láttunk elegendő majmot, madarat, a keselyűt meg is akartuk simogatni, de nagyon csúnyán nézett, így inkább nem tettük és láttuk az oroszlánokat is, meg döglött fél nyulat legyekkel és az óriási anakonda is megmutatta magát, meg zsiráf, meg elefánt és zebra, víziló, azaz nagyjából minden, amire egy kiskorú vágyhat, mégis végig volt valami hiányérzetem: Azt hiszem a XXI. század vívmányai közé sorolt interaktivitás, mert a mai gyerekek vagy korukból kifolyólag nem tudnak olvasni vagy már tudnak, de nem nagyon szeretnek. Némi tömör infó morzsa volt elszórva a lakókról, de néhány ütés és nyálálló elektronyos ismertető képernyő, jó kis képes, szöveges ismertetővel szerintem elkelne. Pl annak az anyukának, aki tudományosan elmagyarázta gyermekének az indiai és az ázsiai... elefánt közti különbséget, de biztos vagyok benne, hogy a kert majd minden lakójáról lehetne fellelni olyan érdekességeket, amely pl. meghozná Jancsi vagy Juliska kedvét a gyűrűsfarkúak tenyésztéséhez vagy ahhoz, hogy pár évtizeddel később minden félretett pénzüket afrikai utakat szervező irodákra költsék, akik majd azt jól befizetik adóként és kis hazánk úgy felvirágzik, ahogy azt időtlen idők óta várjuk.

 A mini kürtős kalácsokat némi feltéttel jó sokért árusító vendéglátó egység is szépen hozza a vidéki istálló mellé épített Michelin csillagos éttermek hangulatát. A valóban ízlésesen feldíszített, ízletes kis kalácska darabokat úgy falatozhatja a vendég, hogy közben lovak ürítenek közvetlenül mellette. Nincs ezzel amúgy semmi baj, hiszen egy állatok számára (is) készített kertben vagyunk, de azért kicsit morbid az összkép, mikor egyik szemünkkel egy valóban esztétikus kis süteménnyel szemezgetünk - ha szerencsések vagyunk és a covid következtében elment a szaglásunk, akkor egy szavunk sem lehet -, miközben Ráró éppen odaszarik mellénk egy kiadósat és ha szerencsések vagyunk, megtapasztalhatjuk a lovakra jellemző vizeletürítés mennyiségét is.

 A másik gondom pedig továbbra is a fehér ember tisztaság és rend iránti igényével van. A kisvasút mellett húzódó mesterséges kis csermely még érdekes és nézegetnivaló látványosság is lehetne, de mivel a gazda sem küzd azzal, hogy tisztán tartsa és tiszta nyálka, meg trutyi, így a fizetős vendég sem érez lüktető kényszert a zsigereiben, hogy ne oda szórja a kekszes zacskóit, otthonról becsempészett rántott húsos alufólia maradékait.

 Továbbra is itt áll egy nagy múlttal rendelkező létesítmény, amely minimális plusz munkával, némi empátiával sokkal "nyugatibbá" lenne változtatható. Számomra olyan évek óta, mintha pont elegendő vagy még annál is több belépő fogyna és az illetékesek úgy vannak vele, hogy jó lesz ez így is.

Reméljük, hogy az újonnan megnyíló területek minőségén nem az lesz az elsődlegesen észrevehető ismérv, hogy valaki azzal piszok jól járt, hanem hogy a tervezők és a kivitelezők le szerették volna nyűgözni a nagyérdeműt. 

 Aki járt már külhonban nagy állatkertben vagy ilyen jellegű parkban, biztos tudja miről beszélek. Nem abban van a különbség, hogy máshol tűzokádó, floureszkáló sárkány is van, hanem pl. abban, hogy az üvegfal mögött lévő fóka látszik, mert nem takarja el a lerakódott plankton (vagy zöld akármi) vagy esetleg úgy van elrendezve a medence, hogy ne csak 2.3 másodpercre lássa a nagyérdemű, amikor úszkál az életterében.

 

 

Állatkerti séta kis hőbörgéssel

Talán ez is csak hiszti - és akkor már akár ide is tartozhat ;-) -, de lassacskán mindenki rádöbben, hogy a karantén-életmód egészségtelen és lábon járó polgárnak nem való. Miután sikeresen tönkrement sok-sok vállalkozás és ugyanolyan sikeresen felvirágzott sok másik, az újraosztás remélhetőleg egyik utolsó szakaszában páran belátták, hogy a népnek kell a cirkusz.

allatkert_tapir.JPG

Már éppen ideje volt legalább az állatok kertjét megnyitni, mert így is vészesen kezdenek a gyermekek antiszociálisakká válni. Hihetetlen gyorsan hozzászoktak, hogy semmin nem kell osztozniuk a játszótéren, mert az be van zárva és szüleiktől eltanulták ösztönösen, hogy a távolságtartás egy rendkívül fontos dolog. De mivel a csemete „sajnos” közösségben kondicionálódik a társadalom alapvető igényeihez a legjobban, nem volt számukra adott eleve az a közeg, ahol gyakorolhatják azokat a rendkívül fontos kommunikációs nüanszokat, amelyek öntudatlan alkalmazása által később majd kialakulhat egy sikeres, népszerű, közösségekbe könnyen beilleszkedni tudó felnőtt.

Mivel azonban a téma ezen területe jóval sokrétűbb és bonyolultabb, maradjunk az örömhírnél, hogy újból van egy hely, ahol szaladgálhat a gyermek, láthat olyan dolgokat, amelyeket amúgy leginkább csak a tévében vagy képeskönyvekben tapasztalhat meg. Zárójelben jegyzem meg, hogy az óvodai nevelés/oktatás sarkalatos pontja a mai napig, hogy a gyermek felismerje és osztályozza a háziállatokat, évekig tanulnak nótákat tyúkokról, pulykákról, kismalacról és bocikról, ám ezek az amúgy nem túl nehezen beszerezhető állatok egyelőre hiányoznak az állatkertből. Így aztán előfordulhat az a faramuci helyzet, hogy számtalan kiskorú úgy cseperedik felnőtté, hogy fiatal élete során talán egyetlen egyszer sem láthat, foghat, simogathat olyan lényeket, amelyek betöltötték a gyermekkorát. Nekünk még voltak anno tyúkjaink, a szomszédból legyek serege jött át vendégeskedni, ha már nem bírták a Pista bácsi teheneinek illatát, a másik szomszédnál meg naponta vendégeskedtem, hogy vakargassam a malacok sörtéit vagy hogy megkergessem a két lábon járó fekete disznót.

Remélhetőleg ezt a hiányt majd pótolják az állatkert vezetői, mint ahogy a állatsimogató is majdcsak kinyit egyszer, hiszen vidéken már lehet erre lehetőséget találni, ha valaki nagyon keres, sőt olyan vendéglátó egységet is leltünk, ahol a tyúkudvar és a malac ól tőszomszédságában lehet elfogyasztania az ebédet azoknak, akiket nem zavar az ezzel járó különleges, habár a benzingőznél mindenképpen ártalmatlanabb aroma. (Aki olthatatlan vágyat érez oda ellátogatni, keressen minket és útba igazítjuk.)

Nem találtuk meg az oroszlánt sem és a tigris is elbújt, meg a farkast is hiányoltuk, de mentségünkre legyen szólva, hogy egy meglehetősen kiskorú után szaladgálva jártuk be a telket. Ha valakinek van róluk információja, ossza meg velünk.

Összességében örültünk a nyitásnak, 16 hónapos gyermekünknek szemmel láthatóan majdnem minden az újdonság erejével hatott, habár pár hónapja még volt szerencséje egy külföldi intézményben mindenféle vízi lényekkel találkoznia. Nem tudom milyen emlékképei maradtak, de itt is jól érezte magát, habár a legnagyobb élménynek az a kis tó tűnt neki, ami a Bonsai-kertben van és nincs elkerítve, hanem odaülhet a szélére és közelről nézegethette a halakat.

Ami lehet csak nekünk tűnt fel, hogy az állatkert vezetői mintha úgy zárták volna be a pánik kezdetekor a kertet, mintha csúzlival lőtték volna ki őket onnan és kizárólag a nyitásra engedték volna vissza őket. Persze ez nem lehetséges, hiszen az ott lakókat etetni kell, meg gondozni. Viszont ezen felül valószínűleg nem sok minden történt. A pingvinek, fókák víz alatti üvegfala olyan mocskos, hogy egy rendes fotót csak akkor lehet az állatokról készíteni, ha az állat odadörgölődzik az üveghez, a korlátok, fa felületek semmiféle felújítást, konzerválást nem kaptak, a Barlang étterem előtti asztalok olyan koszosak, hogy lepakolni is féltünk rá bármit és pereg mindenről a festék. Persze biztosan azért, mert az nem volt nyitva és mintha így az nem tartozna a kerthez...? Talán ebből kifolyólag az oda letelepedő polgárok sem érezték fontosnak, hogy eltakarítsanak maguk után, így mindenki aki ott fogyasztott, amolyan jó macskaként ott is hagyta a maradékát, szemetét, illetve hát az óhatatlanul megjelenő helyi sajátosságunk, a fuxos, Michelin-baba anyák ordibáló, neveletlen gyermekei úgy ugráltak cipőben az asztalokon, ahogy gondolom otthon is a neobarokk, arannyal futtatott ebédlőben.

allatkert_asztal2.jpg

Bízzunk benne, hogy a legközelebbi ilyen vészhelyzet már nem úgy érinti a vállalkozókat, hogy kétségbe esve keresik a kiutat vagy hibernálják magukat, hanem a gazdaság most már viszonylag jól körvonalazható szereplőihez hasonlóan, kihasználják ezt a pihenő időt. Mert ha ebben a két hónapban egy kicsit beruháztak volna pár jó ötletbe, újításba, renoválásba, idén minden bizonnyal szépen növelhetnék a bevételeiket. Persze az is lehet, hogy úgy gondolják, konkurencia híján nem fontos erőlködni, főleg addig, amíg nagyon máshová úgysem mehet a nép.

A hangosbemondó rendszeres időközönként, kádári precizitással kántálta, hogy lehetőleg viseljünk maszkot, meg mérjük ki a másfél métert a másik embertől, amit mindenki aranyosan mosolyogva meghallgatott és ironikus poénokat sütögettek el a közvetlenül mellettük bámészkodó idegeneknek.

Pár emberen maszk is volt, igaz 90% az orrára már nem húzta rá, mert akkor biztosan az orvosi szobát is ki kellett volna nyitni az ájulásokhoz. Pedig a telefonunk szerint csak 26 fok volt.

A karantén és a beidegződések sokaknál eredményezte, hogy az önellátást nem bízták a vendéglátó egységekre és ezt jól is tették, mert egy sajtos-tejfölös lángos 1200 Ft, bankkártyával nem is lehet fizetni és a pultos legény rutinosan teszi el a tízezrest a kasszába, még mielőtt ötezerből visszaadna... Amikor persze szólok, hogy tízest adtam, meg sem nézi – nem is tudná ugyebár, ha már betette -, hanem élből „ja persze” morrantással visszaszolgáltatja a hiányzó összeget. Mentségükre szóljon, hogy a lángos viszonylag jó volt és megütötte a szabvány méretet.

Szomorú, hogy az emberi gyarlóság itt is a logikátlansággal párosul, de a teljes árú belépőért pl. nem lehet a zárt térben tartott állatokat megnézni, viszont az ajándékboltba be lehet menni természetesen. Talán ha benti állatok mellé települt volna anno a bolt, most biztos más szabály lenne. Természetesen gyerekeknek maszk nélkül, hiszen őket nem puszilják meg a szüleik és egy légtérben sem élnek velük. A bejáratnál nem ellenőrzik természetesen, hogy hány hete hordod ugyanazt a maszkot vagy hogy az orrodról lecsúszott. 

Sajnos a városnak ez a része egy igazi kiképző központ ilyen szempontból, mert az árusok némelyike egy vendégből szeretné legszívesebben az egész napi bevételét letudni. Másik gyermekünk olyan hat éves lehetett, amikor jégkrémet szeretett volna venni és úgy gondoltam, eljött az ideje, hogy egyedül vesse bele magát a beszerzésbe. Kezébe nyomtam egy ezrest, beálltam egy távolabbi fa mögé és mondtam neki, hogy intézkedjen, innen figyelem és várom. Elintézte, megvette, odajött és kiderült, hogy átvágták 500 forinttal. Kézen fogtam, odamentünk a kedves nénihez és megkértem, hogy ha az árúját nem a földről szeretné ezután árulni, akkor adja vissza a gyereknek, amivel becsapta. Érdekes volt, hogy összeget sem mondtam, de fa arccal átnyújtotta neki az ötszázast. Olyan volt, mintha azt mondta volna: "Öcsém! Nekem ez a dolgom, ebből élek, de oké, lebuktam, itt van."

Aztán most már tovább tényleg nem kötekednék sokat, mert alapvetően tényleg örültünk mindennek – szobafogság után az ember attól is földhöz veri magát, ha kilógatják egy erkélyről -, de azért úgy, hogy a kert java része zárva volt, értékeltünk volna valami jelképes kedvezményt. Két felnőttnek, egy kamasznak és egy két évesnél fiatalabbnak fizettünk 8200 forintot, meg azért a törpe kisírt még egy húzós kocsit óránként 500 Ft-ért. Ha azt veszem, hogy kb. 8 ezer forintért Valenciában egy olyan parkba lehet bejutni, ahol egy teljes napot lehet úgy eltölteni, hogy egy percünk sincs megállni, ha mindent látni szeretnénk, folyamatosan takarítókba botlunk, még akkor is, amikor nem volt vírus (!) és egy olyan vizuális élmény, ami beleég az retinába, akkor viszont kissé eltúlzottnak tűnik az árazás - https://www.oceanografic.org/en/

Ezzel ellentétben itt nálunk úgy lehet 2-3 óra alatt bejárni a teret, hogy még akár meg is ebédelhetünk valami padon az ölünkből, esetleg a Barlang-étterem galambszaros asztalainál. Tényleg csak reményeimet tudom megfogalmazni, hogy azért valakiben itt is feltámad az igény arra, hogy olyan helyzetet teremtsen, hogy a látogató akár másnap vissza akarjon menni, mert vagy akkora élmény volt neki vagy azért, mert 3-4 óra alatt nem tudott minden látnivalót megnézni.

A jelenlegi szegényes felállással is óriási tömeg volt, de hol van még a nyári dömping, amikor hosszú sorok szoktak állni a kasszák előtt. Nem ismerem az Állatkert szokásos kiadásait, de nem gondolom, hogy egy olyan helynek, ami félgőzzel is telt házon tud működni, nem érné meg néhány látvány elemet beépíteni a rendszerbe, de minimum takarítani. És akkor hogy ötletet is adjak: Van az a kis beton alagút, ami egy szocreál öntöttvas mászókához vezet egy domb alatt. A kútgyűrűk falára pici pénzből érdekes, izgalmas dolgokat lehetne festeni, bent meg le lehetne valamivel burkolni, hogy ne a szemétben, meg a porban tapasztalja meg a kiskorú, hogy neki ez is megteszi, majd ha kiköltöznek külföldre a szülei, ahol a fogyasztónak van tekintélye, akkor kap rendeset.

allatkert_alagut.JPG

Aztán persze az sem utolsó szempont, hogy legalább lett egy hely, ahol lejáró Szép-kártya összegeinket végre elkölthetjük a szabadidő fülről.

allatkert_orangutan2.JPG

Üdvözöllek élményekről, játékokról beszámoló blog oldalunkon!

www.anyueztveddmeg.hu

Immár nagycsaládosként, kamasztól a csecsemőig életkorú utódokkal, 24 fogadott gyermekkel - na jó, csak vigyázok rájuk, meg terelgetem őket hétköznapokon -, úgy gondolom, hogy némi fogalmam már kialakult a gyermeki lélekről. Ismerem az igényeiket, vágyaikat, és azt is, hogy az álmaik megvalósulási formáit milyen kompromisszumokkal képesek még az önkontroll elvesztése nélkül elfogadni.

Tanúja voltam megszámlálhatatlan hiszinek, dühkitörésnek, amelyek egy része megelőzhető is lett volna. Oka volt ennek rossz időzítés, nem megfelelő ajándék, elromlott játék, vendégek, nagypapa, "nem veszem fel ezt a kabátot" és még ezernyi más.

A hisztéria egy olyan állapot, amelyben nem tudunk mit kezdeni a valóság kínálta körülményekkel. Nem tetszik, nem akarjuk elfogadni, talán azt is tudjuk, hogy mit szeretnénk helyette, de nincs eszköz a kezünkben, hogy megszerezzük, megvalósítsuk azokat. Ilyenkor a pszichés fejlődésében az elején járó vagy az abban valahol megrekedt személyiség egy olyan állapotba hajszolja magát, ami lezárja önmagát a külvilág elől, kilép abból és szabadjára engedett indulataival oldja fel a felgyülemlett feszültséget. Azaz tombolni kezd.

Egy áruház kövezetén 223 idegen szeme láttára vagy akár a karácsonyfát magára rántva, de mindenképpen olyan helyzetben, ami nekünk felnőtteknek többnyire kezelhetetlen és ha túl sokat adunk mások - amúgy nem releváns - véleményére, akkor roppant kellemetlen is. Gondolatban ilyenkor felvágjuk az ereinket, bedobjuk a gyereket a közeli hűtőpultba a fagyasztott halak közé, de végül aztán mi is csak vagy állunk némán, vörösen, fél szemmel elnézést kérve a világtól vagy rosszabbik esetben hasonló állapotba kerülünk és a kicsiéhez drámaian hasonló értelmi szinten, elkezdünk vele mi is hisztizni.

Zárójelben jegyzem meg, hogy a felnőttkori hisztéria is hasonló elven működik, csak ott zavaróan hat az a tényező, hogy a felnőtt rendelkezik egy kibővültebb szókinccsel és a társadalomban eltöltött évek már többnyire kondicionálták arra, hogy fizikailag is érzékelhető változásokat lehetőleg csak otthon eszközöljön a tárgyi környezetén, ellenkező esetben lefogja egy izzadt biztonsági őr, esetleg el is viszi a rendőr bácsi.

Gyermekeinket ez a veszély nem fenyegeti, habár majdnem mindenki él a fenyegetéssel, hogy odaadja a rendőrnek, ha nem kezd el viselkedni. Pedig viselkedik szegény, csak hát annak formája éppen nincs szinkronban a szülői elvárásokkal. Szegény még nem tudja, hogy csak rosszul jöhet ki egy ilyen indulat orgiából. Először is azért, mert az idegenek vagy megmosolyogják, hogy milyen aranyosan dühöng vagy éppen arra gondolnak, hogy az a bénán tébláboló anyja vagy apja mekkora egy lúzer, hogy ezt dobta neki a gép. Vállalkozó kedvűbbek oda is mennek, hogy avatatlan prókátorként megoldják a helyzetet, de általában csak az első harapásig maradnak. Nos, ha a szülő elkezd szintén örjöngeni, akkor gyermekünk többnyire már vesztett is, hiszen akkor már a pozitív lendület hintaja elől megszökött a ménes. Ha a szülő előtte már bevette a napi nyugtatóját, akkor szintén halott ügy, hiszen csak leül és békésen kivárja a vihar végét. Ekkor sem várható már pozitív kimenetel az ügyletből. 

Viszont ha a gyermek kitartó, esetleg jól képzett harcos jellem és eléri amit akar, akkor meg a jövőjét szúrja el, mert hamar megtanulja, hogy gondozójával csak keménynek kell lenni és az minden kívánságát teljesíti. Ez aztán jól bevált receptként működni is fog addig, amíg ki nem kerül egy tágabb közegbe, ahol lesznek olyanok - és többnyire inkább olyanok -, akik tojnak az ő agressziójára... Ennek következményeit és kockázatának részletesebb elemzését mindenkinek a saját fantáziájára bíznám.

Tehát rátérve a blog céljára: A lehető legtöbb esetben elkerülni a hisztit. Ez elérhető gyermekünk jobb és alaposabb megismerésével - sok beszélgetéssel pl. -, türelemmel, a gyermeki lélekről szerzett ismereteink bővítésével és nem utolsó sorban igényeinek és a korához illő játékok megismerésével. 

Biztos vagyok benne, hogy sokaknak nem fog majd tetszeni számos játék vagy nézőpont, amelyekről írni fogunk, de a gyereknevelés egy olyan játszótér, ahová mindenki bemehet... Lehet, hogy sokaknak nem lenne ott a helyük, de ők azt nem tudják és nem is fogják elfogadni. De mi őket is elfogadjuk. 

Ranschburg Tanár úr vallotta, hogy a nevelésben nem akkor teszünk rosszat, ha hibázunk, hanem akkor, ha nem látjuk be, hogy hibáztunk. 

 

Akit az istenek szeretnek, 
Örökre meghagyják gyereknek, 
Bizakodónak, nevetőnek, 
Az élet útja annak puha szőnyeg, 
Útravalója sugaras derű, 
Mely ólmot színarannyá aranyoz, 
Széppé a rútat, jóvá ami rossz 
És nagyszerűvé azt, mi egyszerű, 
Újjá az ócskát, tengerré a tócsát. cim-nelkul_1470746
A világ annak micsoda? 
Mindennap millió új csoda, 
Sok tarka álom és kevés valóság. 
Tündérek és mesék víg birodalma, 
Amelyben győz a jó, kárt vall a gaz, hamis, 
Amelyben minden alma aranyalma 
És az marad befőtt korában is, 
Játék az élet, élet csak a játék 
S élet, halál egyformán szép ajándék. 
Maradj gyerek te is hát kis leányom, 
Mosolygó lelkű, üde, friss, 
Maradj gyerek, szívből kívánom, 
Még nagymama korodban is

(Heltai Jenő: Marianne emlékkönyvébe)

Kövess minket facebook oldalunkon:
Ha csak valami játékot szeretnél, akkor nézz be hozzánk:
süti beállítások módosítása