Sokáig éltem abban a bódultsággal is részben azonosnak gondolható téveszmés tudatállapotban, hogy a vírus általi kényszerű pihenőt a legtöbb vállalkozás fejlesztésre fogja fordítani. Meggyőződésem, hogy az intézkedések átgondolatlansága, legtöbbször már-már nevetséges kivitelezése, egyértelműen súgta mindenki fülébe, hogy itt nem egy örök érvényű dologról van szó, hanem ez most valami nagy biznisz, ami természetesen takargat valós veszélyeket is, de amíg nagyjaink ezt pont annyira veszik komolyan, mint egy csillagász a plafonra ragasztott floureszkáló csillagokat, addig különösebben nem kell betojni.

Egy darabig persze gondolhatta azt az ember, hogy itt a világvége, de pár hónap elteltével a többség számára nyilvánvalóvá kellett váljon, hogy a valós veszély nagy mértékben eltér a médiában sulykolt világvégét vízionáló szörnyűségektől, a normális kerékvágásba való visszatérés logikus és törvényszerű lehetőség volt, lesz. Minden évben...

Lesznek még hullámok, a stressz fenntartása a tömegben szükségszerű lesz még évekig, amiért szakemberek százai fognak vért, verítéket izzadni, de ahogy minden valós vagy vélt trauma után, az élet mindig visszatér egy picit talán más, de elfogadhatóan mély keréknyomba.

Inkább az a fura, hogy tapasztalt üzletemberek, vállalkozók, de még állami fenntartású intézmények sem képesek kihasználni egy ilyen kényszerű szünetben rejlő lehetőséget. (Legalábbis látható módon nem.) Rengetegen zárták be úgy a kapukat, hogy még sírás-rívás sem hallatszott. Egyszerűen egyik nap bezártak, bent azért feltételezhetően takarítottak, csináltak ezt-azt, de mintha kényelmesen hátradőlt volna mindenki. Szubjektív véleményem szerint tudták az érintett, nem különösebben izgulós érintettek, hogy úgyis meg lesznek támogatva, de ez kizárólag az én meglátásom.

Ami a lényeg, hogy fűszál nem lett keresztbe téve. Pedig itt lett volna az alkalom, hogy a hanyatló nyugat visszhangzó „imperialista, lista, lusta...” - by Hofi – ármányait elkezdjük überelni vagy minimum kiegyenlíteni a lemaradást.

Előző írásaink egyikében az állatkertet elemezgettük, ami az első nyitás alkalmával úgy nézett ki, mint ahogy Csipkerózsika nézhetett ki a valóságban, a kényszerű hosszú álom után; haja lenőve, borzasan, végtagjai elgémberedve, körmei benőve, szájszaga miatt megszólalni sem mer. Olyan érzésünk volt, hogy a bezáráskor bedobták a kulcsot a lábtörlő alá, most meg úgy nyitottak ki, mintha kómából tértek volna vissza.

Hazai strandjainknál, vízi parkjainknál is itt volt az óriási lehetőség némi fejlődésre, ráadásul bizonyára jóval olcsóbban, hiszen a nagy bevételkiesés miatt biztos vagyok benne, hogy minden beszállító, vállalkozó engedett volna az áraiból.

Kinyitott példának okáért a Palatinus strand, mi pedig szorgalmas, jó polgárokként, akik szeretik támogatni a korlátozások áldozatait, szaladtunk is, hogy költsünk egy kis pénzt. Egy szép esős napot néztünk ki, hogy ne legyen tömeg, ami megfelelő elképzelésnek is bizonyult, mert a nagyjából 25 fő, akivel együtt fürdőztünk, igen családiasnak volt mondható.

Persze a bejárat előtt strázsáló biztonsági elmormogta a maszk mögül, hogy bent majd hordanunk kell a szájkosarat, mi meg szóltunk neki, hogy külterületen meg nem kell – ő meg kint állt a strand előtt a szabadban -, de szomorúan mondta, hogy a járdáig a strand területe.

Bent kerestük a maszk tartó akasztókat, amire úszás közben, egymástól tisztes távra fellógathatjuk koszlott, 4 óránál jóval többet használt arcrongyainkat, de nem találtunk. Így aztán, hogy ne kelljen a földre tenni, begyömöszköltem az úszónadrág zsebébe. Hamarosan felháborodva tapasztaltam meg, hogy valami paraszt a vízbe dobta a maszkját, de rá kellett jönnöm, hogy az az enyém, csak kimosták az áramlatok. Kicsavartam és a fejem tetejére tettem sapkának, félvén, hogy ha az arcomra rakom, valaki megfullad a röhögéstől, esetleg a vizes maszk rátapad az orromra, meg a számra és én leszek a járvány következő áldozata.

Idővel, eléggé el nem ítélhető módon, megéheztünk...

Mivel kis hazánkban – később még fontos lesz ez az infó – ugyan vihetsz be ételt a strandra (már ahová!), de ha azt ott meg is akarod enni, akkor maradj a plédeden vagy zabálj akár a vízben, de ehhez külön infrastruktúrát nem biztosítanak, hiszen azzal, hogy ott zabálsz, az ő szájuk elől vonod meg a falatot. Nos, mi nem szerettük volna, hogy az üzemeltető pórul járjon, csak a gyereknek vittünk a kedvencéből, mi pedig meleg ételt szerettünk volna.

Az első buktató akkor került elénk, amikor meg szerettük volna tudni, hogy merre van valami büfé vagy étterem. Mintha a vírus előtt kirúgtak volna mindenkit és a visszatéréskor a fekete ruhások vagy levakuzták őket vagy egyszerűen minden posztra új embert vettek volna fel. Senki nem tudta merre induljunk. Na jó, ez így féligazság, mert volt aki mondott tippet, de ott nem volt semmi ehető, maximum, ha szú vagy kecske lettünk volna.

Mivel mi a benti részen voltunk, logikusnak tűnt az ötletünk, hogy az esőre, esetleges rossz időre való tekintettel, oda is terveznek valami etetőt, de logikánk túl földhöz ragadtnak számított ebben a körben. Közel negyed órás kérdezősködés és céltalan mászkálás után kiderítettük, hogy a zuhogó esőben, mint valami Shirilla család, keresztül kell vágnunk az egész strandon és a kerítés tövében végre találtunk egy vendéglátó egységet.

Valahol örültünk is a dolognak, mert most gondoltuk, hogy le is vizsgáztatjuk frissen préselt, szinte még meleg védettségi kártyánkat, hiszen annak birtokában 98%, hogy nem fogunk megfázni, lebetegedni. (Irónia!)

Odaérve a pultos nagyon örült nekünk, mert láthatóan a magánnyal próbált megküzdeni, mindenféle orvosi segítség nélkül. Megtudtuk tőle, hogy egész nap nincs vendége, pedig bent ki van írva, meg mindenki tudja, hogy hol a büfé. Halkan beköptük a főbérlőjét, hogy sehol egy árva felirat, tábla vagy bármi és kérdésre mindenki úgy csinál, mintha a vendég végső kiéheztetése lenne a burkolt cél.

De ez csak egy apróság, a sok kellemetlenség köré, amelyeket naponta lehet megtapasztalni fura felépítésű kis hazánkban, ahol a vendég egy megtűrt betolakódó sokszor, akitől ha nem veszik el a pénzét, akkor kutya kötelessége magától felajánlania. És nem azért, mert mondjuk kap érte legalább valami extrát, hanem pusztán azért, hogy kitehette a lábát az ótvaros lakásából.

A legszörnyűbb, hogy ezek a dolgok már lassan fel sem tűnnek, de mi elvetemültek, újabb lehetőségét szerettük volna élvezni a halhatatlansági kártyáinknak, így eléggé el nem ítélhető módon, elindultunk, hogy hosszú idő után újból átlépjük a határt. Nem mentünk messze, csak a kiskorút elvittük egy strandra, ahol ugyan nem fogadnak el Szép-kártyát és elég drága a belépő is, de hátha nem folyik ki a szemünk az itthon divatos tömény klórmészben fürdéshez hasonlítható fertőtlenítéstől (Az egyik itthoni víziparkból jövünk haza úgy rendszeresen, hogy utána napokig vörös mindenkinek a szeme, még akkor is, ha bele sem teszi senki a fejét a vízbe.)

Na tehát beálltunk a nem rövid sorba és vártam, hogy megfakult német tudásomat próbára tegyem. Erre sajnos aztán nem kerülhetett sor, mert mindenki beszélt magyarul. A kis plasztik kártyáinkat szó nélkül elfogadták és elindulhattunk befelé. A design vidám volt és alapvetően a gyerekek igényeit elsődlegesen szem előtt tartva. Valahogy, valaki, ott kitalálta, hogy strandra az ember elsősorban a gyerekei miatt megy! Nekem speciel, mint középkorú, konszolidált, átlagbérből gyűjtögető polgárnak, aki nem akar már tripla szaltóval érkezni a 4 méteres medencébe, bőven megfelel egy csendes medence, amiben még leér a lábam, meg van 2 négyzetméter, ahová ki tudok feküdni napozni vagy kipihenni a hét fáradalmait, esetleg van egy akármilyen szauna, ahol büszkén figyelhetem a homokórát, hogy akár a felét is hagyom leperegni, mire szédelegve kimegyek a hideg vízbe.

Na de a piszok kiskorúaknak ennyi smafu. A tévéből tíz perc alatt több inger éri őket, mint az apáca nagynénémet egy egész élet alatt, így nekik azért valami produkciót illik odatenni, ha azt szeretné a VENDÉGLÁTÓ, hogy a nyűves vendég máskor is visszamenjen. (Persze ha nem tud máshová, akkor ez csak amolyan udvariassági erőlködés, és ez meg már mondjuk a neveltetés kérdése.)

Már az öltöző felé menet annyi apróság volt, hogy a gyerek fejére kellett dobni egy törölközőt, ha el akartunk jutni a szekrényekig. Ott meg olyan dolgok voltak, amihez biztos valamilyen méregdrága OKJ-s végezettség kell itthon, csak pont az a képzés valószínűleg régóta nem aktív. Járóka volt az öltözőben! „Járóka b...dmeg!” mondaná Jászapáti külterületén szocializálódott barátom, amibe bele lehet tenni a porontyot, amíg apa vagy anya átöltözik. És még játékok is voltak hozzá! Skandallum! Válásoktól vészterhes időkben azért az nem egy utolsó szempont, hogy nem a hónunk alatt a másfél évessel kell átöltözni vagy félig felhúzott fürdőruhában, a lábánál fogva visszahúzni az öltöző fülke ajtaja alatti résen keresztül a kis szökevényt.

Beérve a medence térbe, elsőként megijedtünk kicsit, mert annyi inger, élmény-elem tárult elénk, hogy attól féltünk, hazaérve hiperaktivitással kell majd kezeltetni a gyereket.

Két méterenként valami kis interaktív bigyó, amit ha meghúz, jön belőle a víz vagy ráülhet és mozog, kis sergő a medencében, bekapcsolható vízfüggyöny és nem utolsó sorban temérdek medence, szinte mindegyik valamilyen szinten a gyerekekre érzékenyítve. Ti. Nagyon fontos a különbséget megemlíteni, itt bemehet a szülő a gyerekével a gyerekmedencébe és nem a partról várják el tőle végig nézni, ahogy a csemetéje elesik, fuldoklik, összetűzésbe kerül egy másik gyerekkel. Pedig ugye milyen logikus lenne? Hiszen mi a fittyfenét tudna csinálni a felnőtt a gyerekek vizével, amit e saját tulajdonú, azonos háztartásban nevelt gyermeke nem tudna? A magyar anyák vagy apák esetleg kimutathatóan belehugyoznak a fürdővízbe? Esetleg olyan gombájuk van, ami otthon a közös kádhasználattal vagy a hetek óta felmosatlan padlólapon csakis és kizárólag 18 éven felülieket támad meg?

Vagy más, általam nem ismert oka van, hogy a magyar gyerekmedencébe miért nem mehet csak mondjuk térdig a szülő vagy pl. miért nem ülhet bele? Esetleg nemi beteg és a saját gyereke arra már immunis vagy ne adja Isten nem fertőtlenítik rendesen a vizet és akkor így van kire fogni, ha a gyerkőc összeszed valamit?

Felvértezve azzal a mérhetetlen önbizalommal, hogy bárhová bemehetek a gyerkőccel, órákig csak váltogattuk a sok-sok medencét, megmásztuk a játékokat, vizipuskáztunk, meg mentünk körbe az ingyenes mesevonattal, amibe felnőttként majdnem beleszorultam, de utódomat még mindenhová követni kell, mert magától, hirtelen ötleteitől vezéreltetve, elég életveszélyes produkciókat tud kivitelezni.

Aztán volt még egy nagyon „bonyolult” játék: Aszfaltozott mini autópálya, amelyen lábbal hajtós kis négykerekűekkel száguldozhattak a lurkók. Semmi különös, csak néhány műanyag autó, meg a sima út.

És nem szedett belépőt egy 120 kilós, zöldhályogtól komor tekintetű, napbarnított úr semmiért.

A nem túl visszafogott árú belépőben benne volt minden, amivel 5-7 órán keresztül intenzíven le lehet foglalni egy pár évest vagy nagyobbat is és úgy mentünk ki a parkolóba, hogy még maradt bennünk némi hiányérzet. A belépő nincs ingyen ezért a kicsiknek sem, de ezzel úgy vagyunk, hogy ha kapunk valami ellenértéket a pénzünkért, akkor az úgy nagyjából rendben is van.

És hogy visszatérjek a bevitt étkek témájához, szomszédainknál külön bemondja egy kedves női hang - egyéb fontos információkkal együtt -, hogy a magunkkal hozott élelmiszereket az erre alkalmas helyeken mindenki elfogyaszthatja. Igen, apróság, de sok ilyen kis apróság teszi az embert elégedetté önmagával és a világgal.